A Magyar Posta és az ő veszte

2015.05.29.
Olvasták: 660

posta_i

Ahogy a Római Birodalom bukását is meg lehetett jövendölni, úgy a Magyar Posta semmivé foszlása is csak idő kérdése. Közismert, hogy az e-mail korszak alaposan betette a nagykaput ez előtt a valaha monopolhelyzetben lévő intézmény előtt, amely ma már jobbára sárga csekkekből, adófelszólításokból és nemzeti konzultációs levelekből próbál vegetálni, ehhez pedig kötelező nyűgként csatlakozik a neten rendelt árucikkek szállítása. Az ilyen küldeményeket az ember a postán veszi át, mert így mindenkinek egyszerűbb. Kapunk egy cetlit a postaládikánkba, vagy egy sms-t, hogy megjött a cucc, és mint valami nyereményért, boldog izgalommal loholhatunk érte abba a hivatalba, ahová a marhaságot kértük.

Nemrég én is rendeltem valami bagatell dolgot, ami elvileg ugyanezt az utat járta volna be, ha nem szól közbe a fátum. Tegnap és ma egy kisebb betegség miatt itthon maradtam, tehát fogadóképes voltam a postai küldeményekre. De ez csak elvi lehetőség, mert a cuccomról, mint rendesen, most is csak egy papírt találtam a ládikámban. A szöveg a szokásos volt, azzal a zavaró betoldással, hogy: „a kézbesítést ismételten megkísérlem 2015 év 05 hó 29 nap 8-16 óra között”.

Az én értelmezésem szerint ez azt fedi, hogy a postás fizikailag is kihozta a csomagot, de mivel délelőtt nem szoktam volt idehaza tartózkodni, rutinból bedobta ezt az értesítést, aztán ment a dolgára. Ám ez a jelenség több ponton is ellentmondásban áll önmagával, mert ha már eleve tudta, hogy délelőttönként nem szoktam itthon lenni, miért cipelte magával a dobozt eleve fölöslegesen? Ha pedig nem cipelte, miért írta azt, hogy a kézbesítést ismételten megkísérli? Ez a logikátlansággal teletűzdelt bürokratikus agyamentkedés is egy azok közül a jelzések közül, amelyek a Római Birodalom csúfos bukásához vetettek. De ebbe most ne mélyedjünk bele.

Forgattam a cetlit, és mert – még egyszer mondom – számomra az jött ki belőle, hogy ma a postás ismét megjelenik majd a dobozkámmal, gondoltam, értesítem a céget, hogy itthon vagyok, ne tudja le rutinnal a dolgot – magyarán: ne hajítson be újabb cetlit – hanem zarándokoljon föl vele a harmadikra, és csöngessen rám. Volt a papíron egy telefonszám is, amely állítólag az ilyen ügyek intézését szolgálta. Föl is hívtam azon nyomban.

Nem részletezném hányszor futottam neki újból és újból, mert a lényeg az, hogy a hosszú, nyakatekert ismertető szöveg végighallgatása után mindig azt a robotválaszt kaptam, hogy jelenleg minden kezelőnk foglalt, szíves türelmét kérjük. Ez így ment vagy fél órán keresztül, mire beláttam, hogy a postával ezzel a módszerrel kapcsolatba keveredni reménytelen. Ekkor egy sárga öntapadós cetlire nyomtatott betűkkel ráírtam, hogy „ma itthon vagyok, kérem, hozza fel a küldeményt a harmadikra”, amit aztán lent a lépcsőházban ráragasztottam a leveles ládikámra.

Azóta várom, hogy a postás csöngessen. Nem vagyok nagyigényű, elég lenne egy fakó kis légyzümmögésnyi csöngetés, nem két rámenősen határozott, ahogy a legendából ismert. De az ajtó környékén olyan nagy a csönd, mint egy szélcsendes napon a Namíbiai sivatagban. Most 16 óra múlt 5 perccel, és ez az a pillanat, amikor úgy érzem, kész, vége mindennek. A Magyar Posta megbukott. Én voltam az utolsó spártai harcos, aki kihegyezett pennával állt azon a bizonyos utolsó csatadombon, hogy megvédje hátországa böcsületét, ám az hagyta, hogy a bürokratikus kibaszás perzsái hátba támadják és elvéreztessék. Ó, bárcsak valami gáncsról vagy félreértésről lenne nagyba’ szó! Olyan boldog lennék, mint egy kisgyerek, ha kiderülne, hogy tök idióta voltam és vagyok, mert még egy cetlit sem tudok értelmezni! De nem derül ki, vagy ha ki is derül, nem itt és nem ebben az esetben, par excellence. Mert a papír itt van az orrom előtt, és az virít rajta, hogy a postás bizony kihozza azt az istenverte, semmirevaló cuccot, amit már akkor megbántam, amikor megrendeltem.

Az eset tanulságait ebben a fölajzott idegállapotban, amiben vagyok, inkább nem sorolnám, de a cseppben valahol mindig benne lötyög a tenger, jelen esetben az állami cégek, intézmények sík horizontú tengere. A posta, az oktatás, a kultúra és még vagy kismillió más terület akkor is megkapja a büdzséből maga kis járandóságát, ha nem csinál az égvilágon semmit. Ha meg annyit dolgozik, mint a háborodott, akkor is csak azt kapja, amit a törvény előír. Ki az a marha, aki ezek után pontosan, igényesen és hatékonyan akar dolgozni? Aki feltartja a kezét és az kiabálja: én, én, ééén!, mehet bárhová szerencsét próbálni, de a Magyar Posta környékét jó messzire kerülje el.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: