Apád a fél Szovjetunió

Hetven éve, hogy az európai hadszintereken véget ért a II. világháború. Az én nemzedékem javarésze elmondhatja, békében élte le életét. Természetesen ez a megállapítás még Európában sem vonatkozik mindenkire. Elég, ha csak a jelenleg is tartó orosz-ukrán háborúskodásra gondolunk (mert ugye Oroszországot Európához tartozónak mondják, annak ellenére, hogy nagyobbik fele Ázsiában található és sokan még ma is ázsiai barbároknak nevezik az oroszokat), vagy a húsz éve lezajlott szerb-horvát-macedón-bosnyák-albán, röviden: jugoszláv polgárháborút említjük meg. Nálunk csak egy forradalom-szabadságharc idézte fel a háborút alig több, mint két hétre.

Putyin orosz elnök nagyszabású ünnepségsorozatot szervez a győzelem napjának emlékére, amelyre számtalan illusztris vendéget várnak, még úgy is, hogy sokan – éppen az orosz-ukrán konfliktusra hivatkozva – lemondták részvételüket. S nyilván azok sem lesznek ott, akik éppen a szovjet győzelemnek köszönhetik titkokkal terhelt életüket.

Köztudott, hogy az orosz katonák kiszolgáltatott és védtelen nők százezreit becstelenítették, erőszakolták meg Magyarországon, Németországban és szerte Kelet-Európában amerre csak végigvonultak. Sokáig összetett, ám érthető okokból hallgatás övezte ezt a kegyetlen jelenséget, csak napjainkban látnak napvilágot a visszaemlékezések és az ezekre alapozott statisztikák.

Van azonban valami, amiről – tudtommal legalábbis – soha nem készült és soha nem is fog készülni statisztika. Hány, 1945-ben vagy 1946 elején született gyermek apja volt szovjet katona?  Hiszen tényként fogadható el, hogy a megerőszakolt nők egy bizonyos hányada „úgy maradt”, azaz terhes lett, s mivel nem akarta vagy lehetősége sem volt a magzatelhajtásra – szégyen ide, szégyen oda – megszülte gyermekét. Az apa, esetleg apák személyéről természetesen fogalma sem volt, s ennélfogva hétpecsétes titokként kezelte a fogantatás körülményeit. Volt aki árvaházba vagy nevelőszülőkhöz adta nem egy esetben magára hagyatva világra hozott gyermekét, ám olyan is akadt, talán nem is kevés, aki felnevelte a nem óhajtott újszülöttet.

A szovjet diktátor halálakor mondta a Szabad Nép riporterének egy vidéki asszony: Sokat megértem, de az igazi életemet Sztálin elvtársnak köszönhetem. Ezért érzem, mondom én is: Sztálin – apánk.  Talán arra gondolt, hogy Dzsugasvili elvtárs a szovjet katonák helyett, nevében magára vállalta az apaságot.

Csak gyerektartást nem fizetett.

Mindezt azért hoztam fel, mert valami megmagyarázhatatlan okból eszembe jutott egy kamaszkori eset. Egy barátunkról tudtuk, hogy anyja egyedül neveli őt, s hogy – saját bevallása szerint – fogalma sincs ki lehetett az apja, számtalanszor feltett kérdésére a mama nem tudott vagy nem akart érdemben válaszolni. Távozása után valaki közülünk megjegyezte: Tudod ki az apja? A fél Szovjetunió.

Tudom ízléstelen és vérig sértő megjegyzés volt, mindamellett ékes bizonyítéka annak, hogy mindenki tudott arról, amiről senki sem beszélhetett. Putyin sem erről fog megemlékezni.