Majoros SándorJegyezzék meg ezt a nevet: Damián Szifron. Fiatal argentin rendezőről van szó, aki eddigi munkáiban ugyan nem helyezte új alapokra a filmművészetet, de komoly lépéseket tett abba az irányba, amely az artmozik és a blockbusterek közötti kapcsolódást sejteti. Eldöntetlen kérdés, hogy a filmes világban negyven év még a fiatalságot vagy inkább a tisztes középkort határjegyzi – prózaírással állítólag 40 év alatt nem érdemes próbálkozni –, de ez momentán mellékes körülmény. Sokkal fontosabb ennél, hogy Damián Szifron Eszeveszett mesék című produkciójában olyasmire vállalkozott, amire mostanában az avantgárd utáni, ismét a mesélő próza felé hajló irodalom tesz kísérletet.
Az Eszeveszett mesék már jó ideje tartja magát a magyar filmes kínálatban. Igaz, hogy a plázákból gyorsan átkerült a néhány széksoros művészmozikba, de ott még most is képes megtölteni a házat. Kétségtelen, hogy ebben az Oscar-jelölés is szerepet játszik, mert az mindig löketet ad az érdeklődésnek. Az Eszeveszett meséknek viszont más apropója is van. Mint köztudott, egy őrült pilóta nemrég nekivezette az utasokkal teli gépét egy hegyoldalnak, és az Eszeveszett mesék nyitó története mintha ezt a tragédiát idézné: egy gép utasai spontán módon beszédbe elegyednek, aminek során kiderül, hogy van egy közös ismerősük, aki történetesen a gép pilótája. Az is kiviláglik, hogy mindnyájan megbántották ezt az embert, aki most úgy torolja meg mindezt, hogy magára zárja a pilótakabin ajtaját és zuhanásba viszi a gépet.
A film készítésének idején mindez még elképzelhetetlen abszurditásnak számított, aztán jött az őrült német másodpilóta – aki állítólag éppen innen, Szifron filmjéből vette az ötletet –, és már senki sem mosolyog ezen az egészen. Az Eszeveszett mesék egyébként hivatalosan vígjáték lenne, de harsány hahotázásra senki ne tréningezzen. Hat különálló történetről van szó, afféle vizuális novelláskötetről, amely abban hasonlít nyomtatott rokonára, hogy egy kis odafigyeléssel, töprengéssel akkor is fölfedezhető benne valamilyen vezérszál, ha ez első ránézésre elképzelhetetlen. Ebben a filmben ez a bizonyos vezérgondolat talán az lehetne, hogy sosem lehet tudni, melyik jelentéktelen apróságnak hitt cselekedetünk vált ki helyrehozhatatlan tragédiát. Isaac Asimov kultikus regényében, A hallhatatlanság halálában az egész időutazásos hierarchia sorsa attól függ, sikerül-e megmanipulálni egy fiatalember kocsiját annyira, hogy lekéssen vele egy előadást. Ez az esemény a gyökere mindannak, ami végül háborúhoz és számtalan élet kioltásához vezet. Damián Szifron sem térben sem időben nem nyalábol ekkorát, de a közösséget azért nem is választja el az egyéntől.
Nem mutatom be mind a hat jelenetet, pedig így nehéz lesz arra inspirálni bárkit is, hogy megnézze ezt a filmet, de az is irányadó lehet, hogy Szifron rendezői eszköztára nagyon emlékeztet Almodóvaréra, amiben nincs semmi meglepő, tekintve, hogy Az eszeveszett mesék alkotója mesterének tekinti a világhírű spanyol rendezőt. De aki csak egy Almodóvar epigonra számít, nagyon meg fog lepődni. Ez a film nem bonyolítja túl sem a lélekelemzést, sem az abszurditást. Ha nem történt volna az a több mint szerencsétlen epizód az öngyilkos pilótával, talán még a nyitó jelenet tűnhetne a legkevésbé életszerűnek, de az események tükrében ez jócskán átértékelődött. És ha már így kiforogta a szó, mégsem bírom ki, hogy ne körmöljek valamit a mesefüzérről, de hogy kivédjem a szpoilervádakat, idemásolom azt, ami a film hivatalos ismertetőjéből megtudható, íme: „Egy súlytalan flört a repülőgépen éppúgy váratlan fordulathoz vezet, mint amikor a pincérnő felismeri vendégében azt az uzsorást, aki tönkretette a családját” (ez a legkevésbé kidolgozott, de talán a legkacagtatóbb epizód). „Két autós összekülönbözése a kanyargós hegyi úton halálos ámokfutásba torkollik” ( székkarfa ropogtatóan izgalmas adrenalinlöket) „Egy bombaszakértőnél is elszakad a cérna, amikor autója lefoglalása után szembesül a végeláthatatlan bürokráciával” (a történet nem túl eredeti, de annyira általános, hogy senki sem érezheti idegennek). „A dúsgazdag, befolyásos apa a fiát szeretné megmenteni a börtöntől, de belefárad abba, hogy mindenki csak a pénzét akarja” (ezt a sztorit a befejező jelenet furcsán elvágja, de addig kíméletlen és borotvaéles szatírája a mindenütt meglévő korrupciónak). „És végül ott a menyasszony, aki az esküvőn döbben rá, hogy férje nemcsak megcsalta, de a szeretőjét meg is hívta a lagzira ” (ez a legfergetegesebb, legalmodóvarosabb epizód az egész filmben).
Mindehhez csupán annyi tehető hozzá, hogy a produkciót tökéletes színészi teljesítmények, felszült, üresjáratoktól mentes, szinte kicentizett rendezés, és letisztult, arány- és mértéktartó képi világ teszi emlékezetessé. A 120 perc úgy elrepül, hogy észre se vesszük, sőt, még maradnánk is, ha lehetne, legalább egy történetre. Ha igazi blockbustrről volna szó, Daimán Szifron készíthetne is második részt, ám így, hogy mégiscsak művészfilm, be kell érnünk ezzel az egyetlennel.
Eszeveszett mesék (Relatos Salvajes / Wild Tales) színes, magyarul beszélő, argentin-spanyol vígjáték, 122 perc, 2014 (16). Rendező: Damián Szifron. Szereplők: Ricardo Darín , Leonardo Sbaraglia, Darío Grandinetti, Erica Rivas, Nancy Dupláa, Oscar Martínez. Értékelés: 5
