Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Elméleti síkság  >  Esszé  >  Aktuális téma

A női regény

Szerző:    /  2014-09-23  /  

nri_illKülönös szegmensét képezi a modern irodalomnak a női regény. A témának többrétegű megközelítése létezik, de elégedjünk meg azzal, hogy ez az a könyvszerű képződmény, amit az olvasók spontán, érdek nélkül megvesznek, és mivel manapság jóformán csak a szebbik nem képes az könyvolvasás műveletének gyakorlati alkalmazására, kézenfekvő, hogy az általuk megvett könyvet női regénynek nevezzük. Mivel tehát női olvasókról van szó, a női regények túlnyomó részt fájdalmas, de végül mégiscsak beteljesülő szerelmekről, a mindezt behálózó sötét intrikákról és a rengeteg sóvárgást, vágyakozást és reménykedést lezáró örök boldogságról szólnak.

Mindezzel tökéletesen ellentétesnek kénének lenniük az úgynevezett férfiregényeknek, amelyek ebből a látómezőből, vad őserdei kalandokról, több dúskeblű hölggyel egyszerre folytatott szilaj szerelmeskedésekről, a gonoszság határozott és elszánt eltiprásáról és nem utolsó sorban a főhős dúsgazdaggá válásáról számolnának be. A bökkenő csupán az, hogy ha vannak is ilyen könyvek azok nem annyira férfiregények, mint amennyire pocsékak, ráadásul a legcsekélyebb olvasótábor nélkül. A dolog magyarázata az, hogy az a maroknyi férfiolvasó, aki mind a mai napig megmaradt könyvkedvelőnek, szintúgy a női regényeket bújja. A macsóknak szánt és fentebb röviden, ámde találóan jellemzett alkotások ezt a réteget a lehető legkevésbé sem érdeklik, mert vagy hormonális zavarokkal küszködő bölcsészhallgatókról, vagy a tévé hőskorában szocializálódott ősöreg alakokról van szó, akik nemtársaikkal ellentétben el sem tudják képzelni az életüket könyvek nélkül. Manapság az ilyen személyek egyre kevesebben vannak, úgyhogy nyugodtan kimondhatjuk: a női regény éppen úgy egyeduralkodóvá vált a könyvpiacon, ahogy a kréta korban a Türannoszaurusz.

De vajon miről ismerszik föl a női regény? Nem másról, mint hogy bevételt termel a kiadójának. Emiatt az irodalmi körökben önmagukat többé-kevésbé jól pozicionáló írók egy emberként nézik le ezt a műfajt. Meg vannak róla győződve, hogy ilyen lila marhaságot ők a nap bármely szakában, akár fejtetőn állva is képesek lennének összehozni, ha ez nem derogálna nekik annyira, ám azt még kínvallatás terhe alatt sem vallanák be, hogy titkon már mindnyájan megpróbálkoztak ilyen nőkre kalibrált regénnyel, de már az ötödik oldal után úgy belebuktak, hogy öröm volt nézni. Azt is mélyen titkolják, sőt, élből letagadják, hogy akár csak egy sanda pillantás erejéig valaha is belenéztek volna egy női regénybe, pedig a klozet polcán valóságos könyvtárat halmoznak ilyen kiadványokból.

Az úgynevezett magas irodalom mindebből következően páriaként kezeli a női regényeket, és leprás számkivetettekként kerüli a női regényírókat. A kritikusok soha, semmilyen szín alatt nem írnának róluk kritikát, amin a nevezett írók csak kuncognak, mert pontosan tudják, hogy a kritika az, amire a legkevésbé van szüksége egy írásműnek. Azt nem lehet róluk elmondani, hogy női regényeik honoráriumából inast is tarthatnak, de simán be tudják fizetni belőle a számláikat és ez írói viszonylatban maga a csúcs.

Nagyon izgalmas és legalább ennyire rejtélyes kérdés az is, mitől voltak képesek túlélni a női regények a digitális és a nem digitális korszak határmezsgyéjén bekövetkezett nagy könyvvásárlási kihalást, de talán magyarázattal szolgálnak erre azok az újabb keletű kutatások, amelyek az olvasók természetének és jogos igényeinek feltárását célozzák. Ebből a perspektívából kockázatmentesen kikijelenthető, hogy a női regények titka csupán az, hogy nem untatják halálra az olvasójukat. Az nem állítható róluk, hogy bölcseleti szinten lemennek, mondjuk, a barnaszén szintjéig, de aki könyvet olvas, akkor is szórakozni akar, ha ezt muszájból teszi. A homályos filozófiai tézisekkel pedig úgy van, hogy vigye el őket az ördög. A női regények olvasói ezzel szemben a maga teljességében látják azt a tendenciózus hamisságot, amit a történetmondás az idők kezdete óta képvisel, és ez nem más, mint olvasói élmény. Ha a női regények írói nem ezt az utat követnék, könnyen abba a hibába esnének, hogy férfiregényt írnának, miáltal gyakorlatilag bevétel nélkül maradnának.

Referátumom célja innentől azt hiszem, teljesen világos: arra szeretném rávezetni a tisztelt köz- és magánvéleményt, hogy óvja és tisztelje a női erényt – pardon: regényt – ameddig megteheti. Nem muszáj ezt nyíltan és a tudományosság látszatát mímelve cselekedni, elég az is, ha a női regényeket nem gyepáljuk ott, ahol érjük. Elvégre mégiscsak egy olyan irodalmi műfajról van szó, amit nem csupán porfogónak zsúfolnak be a lakásba, hanem át is tanulmányozzák, sőt az érzékenyebb lelkű olvasók nemritkán meg is könnyezik.

Sajnos mindez nem jelenti azt, hogy a női regény biztonságban lenne. Vadásznak rá jobbról is, meg balról is, hol a szerzői irigység, hol az általános olvasói kiábrándultság veszi célba, úgyhogy kész csoda már a léte is. Ennek dacára, most, amikor ezt a gondolatfutamot írom, még mindig elmondhatjuk róla, hogy nem az állami támogatás vagy a bulvármédia tartja életben, hanem az olvasók élénk érdeklődése. Logikus tehát az, hogy a női regények működtetik azt a pokrócnyi áruteret, ami a könypiacból még megmaradt. És ez már bőven elég az odafigyelésre meg az irányukban kifejtett őszinte tiszteletre. Azt nem mondom, és nem is biztatok rá senkit, hogy haladéktalanul kezdjen hozzá a női regények szisztematikus felvásárlásához, inkább mélyedjen el önmagában és jó alaposan gondolja át a férfi- és egyéb regények létjogosultságának kérdését. Még az is megeshet, hogy jut valamire.

Jegor Przsnyevics írása (uráli kipcsákból fordította: Csabranek Edomér)

Tudnivalók a szerzőről

Benői Sztipán

Lapunk megbízott főszerkesztője, redaktor, tápszergyáros, több iskolaújság és irodalmi periodika (egyebek mellett a Tébolyda című, a kortárs magyar irodalom színe-javát felvonultató antológia) szerkesztője, szerzője, a Rejtő Jenő által kabarétréfa-szereplői rangra emelt Bebői Ede tápszergyáros dédunokaöccse.