Bányai TamásKezdődik a futball-világbajnokság. Éjjel-nappal, teljes gőzerővel dolgoznak Brazíliában, hogy minden elkészüljön időre. Mint hallom-olvasom, az utolsó pillanatban is elég sok a hiányosság. Ráadásul a futballrajongó brazilok sem olyan lelkesek, mint a korábbi mundiálok idején. Pedig…
Pont húsz évvel ezelőtt is világbajnokság zajlott, igaz, valamivel északabbra a délamerikai országtól. Pontosabban az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az infrastruktúra készen állt, csak a stadionok gyepszőnyegét kellett módosítani a „soccer-game”-hez. A szervezők csupán a várható érdeklődés miatt aggódtak, hiszen az egyébként sportszerető amerikaiakat éppen az európai futball, vagy ahogy ők nevezik, a soccer érdekelte legkevésbé. Ennek ellenére – mint utólag kiderült – mind a mai napig ez volt a legnézettebb focivébé. A nagy befogadóképességű stadionok is megteltek az utolsó emberig, noha a vébét megelőzően még újságcikkek és prospektusok garmada magyarázta a szabályokat, a soccer lényegét, hogy az amerikaiak valamit konyítsanak hozzá, mielőtt odaülnek a lelátókre vagy a tévékészülékek elé. A szervezés, a tájékoztatás teljes siker volt és még a soccer népszerűsítéséért is sokat tett.
Mit ad isten, abban az időben éppen Brazíliában voltunk a feleségemmel, akinek élete vágya volt, hogy egyszer a Copacabanán sétálhasson. Óhaja teljesült, bár éppen a születésnapján nem tolongtak a viág talán legismertebb tengerpartján. Pedig sütött a nap, a hőmérséklet húsz fok fölé emelkedett, az óceánban senki sem fürdött, mi is csak bokáig gázoltunk a vízbe, s még a homokon is csak néhány apró gyerek rúgta a labdát. Persze, hiszen náluk akkor kezdődött a tél. Ettől még az egész ország futball-lázban égett. Bármerre mentünk, Ipanémára vagy a Krisztus szoborhoz Corcovádóra, az utcákon, boltokban és éttermekben mindenki az esélyekről beszélt, vitatkozott.
Mi egy barátunkhoz utaztunk látogatóba Santa Cruz de Serrába, harminc kilométerre Rió belvárosától a Petropolisba vezető inkább országút, mint sztráda mentén. A számtalan és lenyűgöző látnivaló mellett természetesen én is nézni akartam a meccseket, amire néhányszor adódott is alkalmam.
Számomra a leginkább várt összecsapás az USA-Brazília volt, amire a sors (vagy a sorsolás) kifürkészhetetlen szeszélye folytán július negyedikén, tehát a Függetlenség Napján, Amerika legnagyobb nemzeti ünnepén került sor a kaliforniai Palo Altoban.
Az amiknak – hiába a hazai pálya előnye – már az indulásnál sem adtak sok esélyt, s noha válogatottjuk a csoportmérkőzések után valóban – s mindössze egy gólkülönbséggel – csak a harmadik helyet szerezte meg, ez is elég volt a továbbjutáshoz.
Nem állítom, hogy bármelyik más ország csapatával szemben nagyobb siker reményében léphettek volna pályára, de hogy pont a favorit brazilokkal kerüljenek össze…
És egy nehéz, nem túl látványos mérkőzésen csak egy góllal kaptak ki a selecaótól, azért ezzel így is sokat tettek a soccer hazai népszerűsítése érdekében. S ha netán nyertek volna, ma talán az Egyesült Államok is futballnagyhatalom.
Santa Cruz de Serrában, s minden bizonnyal másutt is az országban, emelkedett a jókedv. A település poros főutcáján emberek százai gyűltek össze, ujjongtak, énekeltek, táncoltak, mindenki ünnepelt, s úgy tűnt aznap senki sem dolgozik.
Emlékszem egy érdekes, amúgy pedig sok mindenre jellemző esetre. Vásárolni mentünk egy fűszerüzletbe, amelynek közepén egy hatalmas hordóban csomagolatlan fagyasztott csirkék voltak felhalmozva. Jön egy fejebúbjáig koszos-olajos szerelőféle, és kiemel egy fagyott csirkét a hordóból. Feldobja a levegőbe, majd elkapja a lábfejével kettőt dekázik vele, miközben azt kiabálja: Romario, Bebeto. A körülötte állók megtapsolják a jelenetet, a pasas pedig elégedetten visszadobja az olajfoltos ujjlenyomatokkal tarkított csirkét a többi közé. Csak én húztam el kényeskedve a szám szélét. A futballtól nem, de a csirkétől egy időre elment a kedvem.
A lelkesedés, az örömmámor kezdett a tetőfokára hágni, karneváli hangulat uralkodott mindenfelé. A műhelyek, boltok bejáratai fölé kitűzték a brazil lobogókat, az egész település zászlódíszben úszott; férfiak és nők brazíl mezben szambáztak az utcákon.
A Hollandia ellen megnyert meccs után teljessé vált az eufória. Boltokban és főleg a kocsmákban mindenki a fociról beszélt. Az esélyeket nem latolgatták, minden ki biztosra vette a brazíl válogatott végső győzelmét, ha vita volt, annak tárgya csak az lehetett, ki fog több gólt rúgni. A kiszolgáló rosszallóan tekintett rám, amiért – én, hülye – vásárolni akartam, amikor körülöttem ennél sokkal fontosabb dolgok lógtak a levegőben. Sötétedés után petárdák durrantak, hangos zene szólt, a település apraja-nagyja az utcán töltötte az éjszakát, énekeltek, kurjongattak, talán még össze is verekedtek néhányan, bár erre semmi okuk nem volt.
Mint amerikai állampolgár, én voltam az egyedüli, aki – igaz, csak egyetlen meccsen – aki ellenük szurkolt. Erről persze mélyen hallgattam, azt a meccset már amúgy is lejátszották. Ha elszóltam volna magam, ma talán már nem is élnék.
A döntő napján indultunk haza, és – pontosan emlékszem – akkor léptünk be házunk ajtaján, amikor a döntő közvetítését kezdték a televízióban. A meccs után megpróbáltam elképzelni, mi történhet most Brazíliában az újabb világbajnoki cím elnyerését követően.
Sok fantázia nem kellett hozzá. Örültem, hogy már nem vagyok ott, mert az általam vizionált nemzeti hacacáré viharosan sok lett volna.
Most, olvasván és hallván a tüntetésekről, sztrájkokról, halálos építkezési balesetekről, általános zúgolódásról, vegyes érzelmekkel várom a világbajnokság kimenetelét.
Örömujjongás lesz, napokig tartó vidám karnevál, vagy elégedetlenség szülte zavargás egész Brazíliában?
Az utóbbi a két év múlva sorra kerülő olimpiát is beárnyékolná.
