Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Bármiről  >  Aktuális téma

Tropico 5 – játékkritika

Szerző:    /  2014-05-26  /  

tropico_lA számítógépes játékok rideg, kiüresedett univerzumában egyre kevesebb az üde színfolt. Ahogy a moziban, itt is jóformán minden a látványról szól, pontosabban a filmeket idézően naturalista lövöldözős, kaszabolós, brutálisakat robbantós játékokról. A pepita varjúnál is ritkább kivételek egyike az immár ötödik részéhez érkezett Tropcio-sorozat, amelyről minden 7 és 70 év közötti humanoid tudja, hogy egy mókás diktátor szimulátor. Az első rész annak idején valóságos revolúciót hozott a már akkor is egysíkú játékkínálatba, bár a grafikája nem sokban múlta fölül az építkezős, világteremtős műfajon belül akkoriban egyeduralkodónak számító Civilizationét, de az ötlet, hogy egy kis karibi sziget uraként mérettessük meg magunkat, vita nélkül érdemelte ki a briliáns jelzőt.

Persze ez csak amolyan chaplinos diktátorkodás volt, amely jótékonyan elkendőzte a hatalom megszerzése és megtartása mögött rejlő véres-mocskos praktikákat. Aki arra ambicionálta magát, hogy belevágjon ebbe az elsőre talán nem is bonyolultnak tűnő mesterségbe, hamar rájött, hogy a diktátorszakmában nem csak a hatalom megtartásával kell foglalkozni, hanem a sokféle szándék, óhaj és rebellis gondolkodás közötti egyensúly megteremtésével, ami már önmagában is művészet. És mindezt úgy, hogy közben a saját pecsenyénk is ropogósra süljön.

Ma már ott tartunk, hogy a Tropico-sorozat ötödik darabját ünnepelhetjük, és bár az előző rész sem hagyott maga után sok kívánnivalót, egy veriószám-ugrás azért mindig izgalmakat gerjeszt. Vajon mi lesz az, ami megváltozik, és hogy ezek a változások jótékony hatással lesznek-e a játék menetére nézvést, vagy a fejlesztők – a jobb eladhatóság kedvéért – beérik az egyszerű parasztvakítással? A negyedik Tropico grafikájától annak idején egy átlagos erősségű gép oldalára kicsapódott a salétrom, ezért most is okkal tarthattunk attól, hogy ez a jelenség megismétlődik. Hál’ istennek, nem így történt: a játék grafikája gyakorlatilag semmit sem változott, ami legalább akkora öröm, mint amekkora csalódás. Elfért volna például néhány alternatív lehetőség az épületek kiválasztásánál, mert bár elég csinos az, amikor a pálmák szelíden hajladoznak a lágy trópusi szélben, de ha csak egyféle lakóházat lehet építeni, az bizony egy kínai lakótelep érzetét kelti.

További újdonság az is, hogy a diktátor már nem egy magányos kísértet, hanem hozzátartozókat rendelhet maga mellé, akik speciális tulajdonságaikkal, képességeikkel segíthetik a kormányzásban. A rokonság megformálásával viszont van egy kis bibi: a karakterek annyira rondák, hogy nemcsak a tejeskávé kezd tőlük libabőrözni, hanem a fekete is. Nekem pl. egy olyan öregasszonyt dobott a gép, akinek gyűrött és talán be is kormozódott ábrázata mellé nyugodtan ki lehetne tenni a piros karikába foglalt 18-ast. Még jó, hogy a sors nem first ladynek szánta, mert a béka tompora alá zuhant volna tőle a népszerűségem.

Kezdetben a korona egyik gyarmatát irányítjuk, ami elvileg szép, kényelmes státus, mert anyagilag nem lehet túlságosan elúszni – ha szorul a kapca, az udvar mindig küld egy kis zsozsót –, de ebbe az állapotba nem lehet belekényelmesedni, mert a mandátumunk csak egy adott időszakra szól. Emiatt folyvást azért kell pedálozni, hogy a szolgálati időnket őfelségéék meghosszabbítani szíveskedjenek. Mindez azzal jár, hogy a tőlük kapott jutalomlovettát nem igazán tudjuk átnyomni a svájci bankszámlánkra, mert ha így cselekszünk, olyan kevés maradt a sziget fejlesztésére, hogy azt nemcsak az óhaza koronatanácsában ülők, hanem a nép is megsokallja. Egy út vezet ki ebből a kelepcéből: a függetlenség mielőbbi kivívása.

Ám ez nem megy automatikusan. Előbb meg kell győznünk a lakosságot arról, hogy ha magunk gazdái leszünk, az elhozza nekünk a kánaánt. Ennek érdekében különféle trükkökkel kell a revolucionisták kedvében járni, és ha olyanná válik a helyzet, meg a külpolitikai tanácsadónk is elérkezettnek látja az időt, világgá kürtölhetjük a függetlenedési szándékunkat.

Aki azt hiszi, hogy ez csak egy pöccintés az egérrel és máris jöhet az alkotmány pontjainak összerakása, az hatalmasat téved. A függetlenséghez lényegében két út vezet: vagy kiharcoljuk fegyverrel, vagy megvesszük pénzért. Habár őfelsége az utóbbi esetben nagyon észnél van és teljesen kifosztja a kasszánkat, mégis ezt érdemes választani, mert a fegyveres harc a rojalista inváziós csapatok ellen csak akkor vezet eredményre, ha előzőleg telepakoltuk a szigetet erődítményekkel és őrtornyokkal. Mivel ez gazdasági okok miatt teljes képtelenség, fájó szívvel, de reálpolitikusi bölcsességgel le kell mondanunk az addig megspórolt vagyonkánkról. Viva la revolución! Viva El Presidente! Hasta la sempre victoria!

Megvan tehát a hőn áhított szabadság. Igaz, hogy tök szegények vagyunk, de most már magunknak dolgozunk, és ha elég kitartóak vagyunk, valódi paradicsommá formálhatjuk az országunkat. A nép is tudja ezt, és mindenfajta noszogatás nélkül, vidáman feszül neki a munkának, miközben csak úgy árad belőlük a szeretet a Presidente felé, akinek ezt a nagy ajándékot köszönhetik. Ilyesmiről ábrándozgat minden szabadságharcos, és mérhetetlenül csalódott, amikor kiderül, hogy az istenadta nép nemcsak hálátlan, hanem cinikus is. Szemrebbenés nélkül elkergetik már az első szabad választásokon, ha nincs elég lehetőségük a szórakozásra, vagy ha túl nagy az államháztartási hiány. Ezért a Presidente hamar hozzáfog azoknak a háttérintézményeknek a kialakításához, amelyek nélkül egyetlen valamire való diktatúra sem létezhet. A hadsereg fejlesztése például létfontosságú, de a kommunistákkal sem árt jóban lenni, nem beszélve a klerikális frakcióról, vagy a habókos, de annál harciasabb környezetvédőkről. Klasszikus értelemben vett pártok szerencsére nincsenek, és a Parlament kialakításával sem kell bajmolódni, de gyorsan kiderül, hogy hogy országunk egyfajta politikai vákuumban van a két nagyhatalom között, ezért ha boldogulni akarunk – márpedig akarunk –, akkor ügyes angolnamozgással kell lavírozgatnunk a szövetségesek és a tengelyhatalmak érdekszféráiban. Ha nem építünk ki jó külkapcsolatokat, elvegetálhatunk ugyan, de nem marad semmink jólétre meg luxusra, és ez óhatatlanul ellenünk fordítja a mindig, mindenütt rebellió felé hajló pórnépet.

A gazdaság az előző részben megismert módon működik, de megjelent mellette a Civilizációból ismert technológiai fejlődés táblája, ami valamelyest színezi a játékot, viszont hiányzik belőle a finomhangolás és az alternatív útválasztás lehetőség (talán majd a 6-ik részben).

Külön érdekesség, hogy ha nagyon eldurvul a helyzet – pl., ha megtámadnak bennünket a kalózok, vagy ha valamelyik nagyhatalommal összerúgjuk a port – katonai akciókra is sor kerülhet, ám ez teljesen automatikus módon történik. Magyarán: akinek több és jobban felszerelt (kiképzett) katonái vannak, az mindig legyőzi a gyengébbet. Ráadásul az ilyesmi mintha egy másik dimenzióban történne, mert a szigetemet például éppen akkor támadta meg az ellenség, amikor a demokrácia jegyében azon mesterkedtem, hogy az elnökválasztáson legyőzzem a kihívómat. A betolakodók és hős honvédő csapataim ádáz harcban álltak egymással, miközben a nép békésen végezte a mindennapi teendőit, és ahelyett, hogy kapát vagy botot ragadva rátámadt volna az ellenségre, hazafias kötelezettségét befejezettnek tekintette azzal, hogy részt vett a voksoláson.

Mindezt leszámítva elég békességes az élet Tropico szigetén, feltéve, hogy folyamatosan tápláljuk a népet és megépítjük azokat a létesítményeket, ahol kiengedheti magából a gőzt. De ebbe egy idő után bele lehet unni. A városka terjed és szépül – bár a díszítőelemek csaknem teljes hiánya miatt az utóbbi erősen kérdéses –, mi pedig azt nézzük, hol és hová tehetünk még valami turistacsalogatót. A világpolitika szele ugyan bennünket is elér, de ha ügyesek és rutinosak vagyunk ez nem annyira vészes. Kár, hogy a diktátorság legfőbb ismérve, a mondén élet nem kapott teret a játékban, mert valljuk be: sokkal élvezetesebb lenne például műkincseket, drága sportkocsikat és egyéb státusszimbólumokat halmozni, mint gyűjteni a lóvét a svájci bankszámlánkra, amit csak arra lehet használni, hogy magasabb nívóra emelkedjünk az alapképességünk szintjelzőjén. Reménykedjünk, hogy a 6-os részben ezt is megkapjuk majd, mert hogy lesz még folytatás, arra mérget lehet venni.