Volt egyszer egy Anatólia

2014.05.19.
Olvasták: 1.1K

Prológus

Egy kérdéssel kezdeném: vajon miért van az, hogy rajtunk kívül minden nép képes érdekes és nívós filmeket gyártani? Lehet, hogy ez a jelenség szervesen összefügg a foci terén kifejtett bénázásunkkal, meg tán Trianonnal vagy inkább Moháccsal, de az is lehet, hogy a balul végződött Várnai csatával. A sorozatos történelmi sorscsapások következtében kishitű, önmarcangoló nép lettünk, mert mihelyst kimegyünk a pályára, inunkba száll a bátorságunk. Ez már önmagában is tragédia, de amikor még be is magyarázzuk magunknak, hogy az, amit foci terén fölmutatunk, magyar viszonylatban igenis elmegy, nemcsak önámítás, hanem jó vaskos hazugság.  A filmjeinkben ez a jelenség olyan előzékenyen köszön vissza, hogy szinte orra bukik a nagy igyekezettől. Már a hetvenes, nyolcvanas években sem voltunk képesek olyan mozit fölmutatni, amely spontán módon kivívta volna a világ érdeklődését, de ez a siralmas statisztika az utóbbi időben még tovább is romlott. Kimondva, kimondatlanul: minden produkciónk belső használatra készül, ami egy olyan költséges műfajban, mint amilyen a mozi, több mint pazarlás.

Keleti szél

Ahogy az irodalomban is volt latin-amerikai korszak (mágikus realizmus meg miegymás), a filmgyártásban mostanában egyfajta keleti mozgolódás van kialakulóban. Néhány évvel ezelőtt iráni film nyerte az Amerikai Filmakadémia legrangosabb díját, ráirányítva a figyelmet erre a kulturálisan és gazdaságilag egyaránt elmaradottnak gondolt vidékre. De ahogy a volt Szovjetunióban is létezett erős, emberközpontú, máig olvasható irodalom, úgy a filmben is érvényes az, hogy a tehetséget nem lehet sem a pénzhiánnyal sem a hatalmi szóval elnyomni, vagyis a minőséget tekintve egy adott ország államberendezése nem igazán fontos szempont. Amíg Amerikában az a fő irányelv, hogy a film profitot termelő üzlet, a Hollywood bűvös körén kívül tevékenykedők még mindig – vagy egyre inkább – az embert tartják fontosnak. A vizuális kábítószernek is nyugodtan nevezhető Marvell képregény-földolgozások tömkelege mellett ez a hang jószerével alig hallatszik, de aki keres, az talál. Tévedés ne essék, nem minden olyan alkotás gyöngyszem, amely eltér a hollywoodi kánontól, és vica versa: nem minden Hollywoodból kikerülő munka szemét, de a különleges csemegéket nem a keresztbe-hosszába promotált, százmilliós büdzséből forgatott szupermozik között kell keresgélni.

Török tájakon

A török film szépen, csendben kapaszkodott föl a világ élvonalába. Már maga az ország is érdekes, mert bár földrajzilag csak kis része tartozik Európához, az utóbbi harminc-negyven évben olyan melanzs-kultúra alakult ki arrafelé, amely részben az európai, részben pedig az ázsiai hagyományok hordozója, pontosabban ezek  ötvözete. Ebből a jelenségből a török filmművészet rengeteget profitál. A vendégmunkás élettel kapcsolatos drámák, az elvándorlás kérdése ma már nemcsak lokális érdeklődésre tarthat számot, hiszen a török kultúra mostanában már a nyugat-európai folklór része. Nem véletlen, hogy ebből a kettős identitásból falakadó konfliktusok nemcsak a török filmművészetet helyezte új alapokra, hanem az összeurópait is. Hosszan lehetne sorolni azokat a török filmeket, amelyek a közelmúltban kivívták a szakma elismerését, de amíg ezekben a produkciókban a nyugati világ azokat a jelzéseket keresi, amelyekben a törökök rájuk, illetőleg az általuk képviselt kettős identitásra reflektálnak, addig a világ más tájain főleg az autentikus, mélységbe hatoló módon és legalább ennyire jellegzetesen török kulturális és szociográfiai értékekre figyelnek. A vonulat egyik csúcsteljesítménye a 2011-ben Cannes-ban a zsűri nagydíjával jutalmazott Volt egyszer egy Anatólia.

Az eltűnt holttest nyomában

Valahol a sivár, de kietlenségében is fenséges Anatóliában két cimbora nem tudni, miért, meggyilkol egy harmadikat. A történés menetében azon a ponton kapcsolódunk be, amikor a tettesek már rendőrkézen vannak, ám a hulla hiányzik. Csak annyit tudunk, hogy a tetemet elásták valahol a kopár dombok között, de hogy pontosan hol, azt még a gyilkosok sem tudják. Talán, mert éjszaka volt, talán, mert sokat ittak, ám ez a fogva tartóikat a legkevésbé sem érdekli.  A különítmény egy három kocsiból álló karavánnal kel útra, és sorra járja azokat a helyeket, amelyek az áldozat elrejtése szempontjából számításba vehetők.

A film közel kétharmadát ez a vándorlásos keresgélés teszi ki, és mert közben a csapatot sem rablók, sem zombik sem zsákmányra vadászó dinoszauruszhordák nem támadják meg, nézőileg be kell érnünk azzal, amit a szereplők a kényszerű összezártság óráiban elárulnak magukról. Kezdetben ez nem túl sok, de ahogy múlnak a percek, és ahogy egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy az elkövetőknek fogalmuk sincs, hová dugták a hullát, egyre inkább kiderül, hogy jóformán mindenkinek van valami nyomasztó a múltjában, vagy a jelenében. A filmnek a szó hagyományos értelmében nincs protagonistája, mert mindenki annyit szerepel, amennyi egy ilyen elhúzódó akció részvevőitől elvárható. És mivel a sorozatos kudarcok következtében a keresést végül fölfüggesztik, az egyik útjukba eső falu elöljárójánál keresnek menedéket. Ez az intermezzo szolgáltat valódi okot arra, hogy a rendőrök, az ügyész és a hivatalból kirendelt orvos szakértő ne csak a bűntényről diskurálhassanak. Az akció virradat után folytatódik, de addig kiderül az a szörnyű titok, ami új megvilágításba helyezi az egész bűntényt.

Rövid, de szabálytalan elemzés

A film cselekménye lassan hömpölyög, és ebben néhol erősen emlékeztet Tarkovszkij hosszan elnyújtott jeleneteire. Az éjszakai felvételek varázslatosan szépek, a reggel pedig tompa színvilágával, szinte már a fotóművészet felé hajló minimalizmusával hitelesen adja vissza a virrasztás utáni bágyadt, szürreális napkezdést. Ekkorra már minden lényegeset tudunk mindenkiről, és talán Anatóliáról is annyit, amennyi az e tájék iránti tisztelet kialakulásához szükséges.  Nagyon sajnálhatjuk, hogy a mi filmeseink nem beszélik ezt a nyelvet, mert túlzás nélkül állítható, hogy minden népnek megvan a maga misztikus hangulatú Anatóliája, még ha a térképeken nem is ezen a néven szerepel. De az is igaz, hogy a jó filmhez ez nem elég: kiváló színészek és hiteles karakterek is kellenek hozzá, ami megint csak nem olyan nagy boszorkányság. A volt egyszer egy Anatólia természetesen nem hibátlan az alkotás: az éjszakai jelenetek közé például egy zavaró montázsolási baki is becsúszott, és a lezárása sem sikerült valami frappánsan. Összegzésként mégis elmondható, hogy Nuri Bilge Ceylan rendezése várakozásteljes hangulatú, ugyanakkor nagy ívű alkotás, amelyben semmi sem túlzó és nem is mesterkélt. Csak irigyelni lehet érte a törököket.

 Volt egyszer egy Anatólia (Bir zamanlar Anadolu’da)  Színes, török-boszniai filmdráma, 150 perc, 2010; Rendező: Nuri Bilge Ceylan; forgatókönyvíró: Nuri Bilge Ceylan, Ebru Ceylan, Ercan Kesal; operatőr: Gökhan Tiryaki; Szereplők: Muhammet Uzuner (Dr. Cemal); Taner Birsel (Nusret); Ahmet Mumtaz Taylan (Ali); Firat Tanis (Kenan); Ercan Kesal (Mukhtar); Yilmaz Erdogan. Értékelés: 5

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: