Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

Gravitáció

Szerző:    /  2014-03-10  /  

Talán furcsán hangzik, de alapvető különbség van film és mozi között. Az egyezés odáig még kitart, hogy mindkettőnél a látvány az elsődleges, de a méret kérdésében olyan gyorsan válnak ketté az útjaik, ahogy egy népies-urbánus vitatkozás során távolodik el egymástól a vizsgálódás perspektívája. Filmet okostelefonon is lehet nézni, de mozit nem. Az utóbbihoz hatalmas vetítővászon szükséges, bár ezt sokan nem vagyunk hajlandók megérteni, és kényelemből vagy egyéb szempontból akkor is kitartunk a kis képernyőjű kütyüinknél, amikor nem kéne.

A Gravitáció egyike azoknak a példáknak, amelyek szinte kőbe vésik ezt a közhelyszámba menő szabályt. Dramaturgiailag úgyszólván minimalista alkotásról van szó, mert a történet jórészt azokat a sablonokat vonultatja föl, amelyeket a hasonló zsánerű produkciókból már az unalom szintjéig ismerhetünk, de a látvány a szó szoros értelmében letaglózó. Olyan ez a film, mint a Forma 1 a technika világában: valóságos seregszemléje a csúcstechnika jelenlegi állapotának, mert nyilvánvaló, hogy egy olyan filmet, amelynek színtere a világűr, nem lehet másként, mint az utóbbi néhány évtizedben filmes revolúciót hozó zöld háttér előtt megvalósítani. A Gravitáció sztorija oldalágon Az öreg halász és a tengerből ismert küzdelemmel tart rokonságot. Santiago, az öreg halász is a civilizációtól izoláltan, egy rozoga csónakban küzd több napon keresztül egy óriási marlinnal, de amíg a Gravitációban biztosak lehetünk valamiféle happy endben, az ő esetében az üzenet az, hogy a győztes nem nyer semmit. És ez akkor is érvényes, ha Santiago életben maradt, mert Hemingway remekműve nem ér véget az utolsó mondatánál, sőt, ott kezdődik csak el igazán: nyomaszt, gondolkodásra ingerel bennünket, ellentétben ezzel a csillogóan pazar, számítógépes látványorgiával, amelybe egy idő után belefárad a szem.

Most még nem lehet megjósolni, hogy a Gravitáció milyen nyomokat hagy majd az egyetemes filmtörténetben, de gyanítható, hogy az újabb és újabb trónkövetelők, a tovább finomodó, még tökéletesebb látnivalót kínáló jövőbeli szupermozik egyre hátrébb fogják szorítani. Ám ez jelen pillanatban még a látóhatár pereme alatt van, mert a hét Oscarral megtámogatott Gravitáció magabiztosan ül a trónon. A jövő zenéje innentől pedig hangolásra vár. Talán az is bekövetkezik, hogy egy napon úgy megyünk majd moziba, hogy csak a kiinduló helyzetet tudjuk, és a hipergyors számítógépes CGI-nek köszönve, ott, a nézőtéren, gombnyomkodásos interakcióval döntünk a folytatás irányáról. A szórakozás ilyen módszere most még futurisztikusnak tűnik, de talán húsz-harminc év múlva a nagyérdemű majd azon fog nevetgélni, hogy valaha az emberek rögzített történetvezetésű, előre gyártott filmekkel voltak kénytelenek beérni.

A Gravitációban ez a legnagyobb kérdés, mert a filozófiája nemcsak az Öreg halászig, de még a hatvanas években slágernek számító Orion űrhajóig sem ér fel. Ebben a ma már nézhetetlen darabban annak idején a sci-fi aranykorának minden fontosabb eleme megmutatkozott, és bár ezt sem lehetett komolyan venni, mégis megalapozta az utat a későbbi korszakalkotó nagy tudományos-fantasztikus mozik előtt. A Gravitáció részint nem sci-fi, részint aligha lesz képes ilyesmire, és erről az is szembetűnően árulkodik, hogy bár mindenben neki állt a zászló, a legjobb filmnek járó aranyozott szobrocskát mégsem kapta meg. Ha mindez arra utal, hogy Hollywood kezdi belátni, azt, ami az igényesebb mozirajongókban már régóta motoszkál, vagyis hogy a látnivaló nem minden, hanem csak egyfajta hordozója a lényegnek, akkor talán még van remény.

Gravitáció (Gravity) színes, feliratos, amerikai-angol sci-fi, 90 perc, 2013; Rendező: Alfonso Cuarón; szereplők: George Clooney (Matt Kowalsky), Sandra Bullock (Dr. Ryan Stone), Basher Savage (Űrállomás kapitány). Értékelés: 3