Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Elméleti síkság  >  Esszé  >  Aktuális téma

Miért írnak az írók?

Szerző:    /  2014-01-20  /  

Előbb vagy utóbb minden író életében elérkezik a pillanat, amikor egy olvasótalálkozón ásítozó puskacsőként mellének szegezik a kérdést: mi az a delejes erő, amely kiragadja őt a normális emberek táborából, hogy aztán beletaszíthassa az írás mocsadékába? Az író ilyenkor szelíden ránéz a kérdezőre, pedig legszívesebben nyakon vágná. Ettől a merész eljárástól csak az tartja vissza, hogy a száraz idiótákat a világ összes kultúrájában szent tehenekként tutujgatják, aminek folyományaként kezet sem emelnek rájuk. Ám abban minden önmagát normálisnak tudó humanoid lény egyetért, hogy aki ilyesmit kérdez, az nem lehet teljesen kvitt önmagával.

Hogy miért írok?, mélázgat az író a kérdezőről fürgén a plafonra emelve a tekintetét, de bárhogy csűri és csavarja, bárhogy nyögdécsel csak valami homályos fejtegetésre futja az erejéből. A következtetés innentől egyértelműen az, hogy ezt a talányt önerőből nem is lehet megfejteni. Az író ugyebár ír, mert hiszen ez a természetellenes kifejezési forma passzol leginkább ahhoz a tevékenységhez, amit gondolatai rögzítéséhez kiválasztott. Nem kényszerítette őt erre az égvilágon senki, ha a kedve úgy diktálta volna, képet is festhetett volna, nem beszélve arról, hogy abban sem akadályozta meg a környezete, hogy mondanivalóját a vitustánc nyelvén ordítsa bele a világ képébe. De ő írni akart, és kész. Nem is volna ezzel olyan nagy baj, ha az írás önmagáért beszélne, és mint valami pletykás öreg nyanya azt is elárulná, mi célból alakult olyanná, amilyen. Nagy fájdalmunkra az írás erre képtelen, pontosabban: az istennek sem vall létrejöttének körülményeiről.

Innentől az is világos, hogy az író – bármilyen hevesen is tagadja – nem alkalmas megmondani, mi a fenének lett azzá, amivé. Neki az írással kell birkóznia, mert az folyton fölülkerekedik és uralkodni próbál rajta, úgyhogy mire az utolsó mondat után kiteszi a pontot már inkább sörözni volna kedve, mint azon tűnődjön, mi a rosseb késztette erre az egészre. Az írás legbizsergetőbb titka, a teremtés előtti állapot kiderítése innentől az olvasó feladata. Neki jut osztályrészül az, hogy az író művét elolvasva kimondja fölötte az áment: a létrehozója ezért és ezért vetemedett írásra, nem pedig azért vagy amazért. Egy bizonyos olvasottsági szint, vagy az olvasók számának növelése esetén a hőn áhított eszencia is kinyerhető ezekből a kicsiny, jelentéktelen és mondhatni elszigetelt megállapításokból.

A Regénytáron csaknem egy éve futó körkérdés is ezt a tézist hivatott megtámogatni, mégpedig a matematikai statisztika szabályait véve alapul. A körkérdésre csaknem 200 válasz érkezett, ami nem sok, de nem is kevés (pláne, ha gombócban számolunk). Az eredmény viszont meglepő: bármilyen kézenfekvő lenne azt hinni, hogy az olvasók szemszögéből nézvést úgy tűnik, az írók bizony pénzért esetleg a dicsőségért körmölnek, az első helyen az Ők maguk sem tudják feltételezés végzett. Ennél találóbb, igazabb megállapítás erről a témáról pedig nem tehető, mert ebben aztán minden benne van. Aki még ezek után is kételkedik és valahol, arra alkalmas vagy alkalmatlan helyzetben egy tetszőlegesen kiválasztott író mellének mégis nekiszegezi ezt a bárgyú kérdést, ne csodálkozzon a hasonlóan bárgyú válaszon. Mi, a nagy többség, akik hiszünk a statisztikának, már pusztán ettől az egyszerű számadattól is elaléltunk.