Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

Ágyban, párnák közt

Szerző:    /  2013-11-28  /  

Írta egykoron Petőfi Sándor, viszolyogva attól hogy ágyban, párnák közt vegyen búcsút földi lététől. Rosszindulat vagy akár kegyeletsértő szándék nélkül állítom, nagylelkű volt hozzá a sors. Harcmezőn esett el, ahogy kívánta. Minden, időnként szárnyra kapott híresztelés ellenére, mindmáig a holttestét sem találták meg.

Legnagyobb költőink egyike tudhatott valamit. Nem ismerem a korabeli viszonyokat, így csak feltételezem, különös óhaját – az áhított szabadságért vállalt áldozat mellett – az válthatta ki, hogy nem akarta költségbe verni anyagi javakban éppenséggel nem dúskáló családját.

Mivel a halál, amellett, hogy minden esetben szomorú, még felettébb költséges is tud lenni. Így volt-e Petőfi idejében, azt nem tudhatom, de tény, hogy manapság a kaszás borsos számlával érkezik. Normális körülmények között. Mert a harcmezőkön, amiből sajnos még most is akad néhány világszerte, általában díjtalanul földelik el az elhalálozottakat. Olyat még nem hallottam, hogy bármelyik harcoló fél számlát nyújtott volna be ellenfelének temetési költségekre hivatkozva. Legalább ennyi előnye van a háborúnak.

Békében már más a helyzet. Pénzt kérnek a halottmosdatásért, a koporsóért, a sírhelyért, a sírkőért, a temetésért, csak győzzünk fizetni. Márpedig fizetni nem mindenki képes, vagy ha igen, akkor sem mindent.

Gondolom, ezen a helyzeten akart változtatni a kormány, amikor bevezette az ún. szociális temetés intézményét. Ennek költségcsökkentő lényege abban rejlik, hogy az elhunyt rokonai vagy ismerősei maguk végeznek el bizonyos, temetéssel összefüggő dolgokat. Ilyen például a koporsókészítés, a sírásás, a halott mosdatása, öltöztetése, kegyeleti koszorú fonása, stb. Ez kedvezően hangzik, a valóság azonban nem ilyen egyszerű.

Nemrég egy albertirsai asszony élettársa segítségével nekifogott, hogy kiásson egy kb. nyolclapátnyi földet az elhunyt édesanyja hamvait tartalmazó urnának. Ezért a munkáért tizenötezer forintot számolt volna a temetőgondnokság, s arra bizony már nem futotta. Nem baj, gondolta az asszony, ezt a kis munkát már magunk is el tudjuk végezni, rajta hát, fogjunk hozzá, ha már létezik olyan, hogy szociális temetés.

Csakhogy a temető gondnoka kihívta rájuk a rendőrséget, s még azzal is fenyegetőzött, ha ellenállnak, pszichiátriára viteti az asszonyt. Mindebből csak azt a következtetést tudom leszűrni, ha valaki élni akar a szociális temetés lehetőségével, az vagy büntetendő cselekedet hajt végre, amiért börtön ugyan nem jár, de bírság minden bizonnyal, s az több lehet annál az összegnél, mint amennyi az önkéntes munkával megtakarítható, vagy elmebetegnek nyilváníthatják.

Viszont azok, akik a szálloda ablakából a Rákóczi útra kiugrott szerencsétlen öngyilkos férfi meztelen holttestét valami perverz élvezettel fényképezték órákon keresztül, nos, azok épelméjű emberek. Közülünk valók. Nem tudom, milyen gondolatok járhattak a fejükben. Legalább fotózzuk le – hiszen ritka látvány –, ha már segíteni nem tudunk rajta? Csak a közelébe ne menjünk, mert még a nyakunkba varrják a temetési költségeket.

Nemrég olvastam, hogy Észak-Koreában nyilvános kivégzéseket hajtottak végre, s ezek megtekintésére több tízezer embert vezényeltek ki. Mint hajdan a május elsejei felvonulásokra. Persze arra azért önkéntesen is sokan kimentek.

Nem tudok szabadulni a gondolattól: ha nálunk is lenne nyilvános kivégzés, vajon hányan akarnák – önkéntesen – végignézni? Adrenalinszintet növelő látványban lehetne részük. Sokan talán még fizetnének is ezért. Így legalább a kivégzettek elhantolására nem kellene szociális segélyt igényelni.

Tudnivalók a szerzőről

Bányai Tamás

Többszörösen díjazott, kiváló író.