Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Laza és érdekes  >  Aktuális téma

Kegyelmi kérvény

Szerző:    /  2013-09-09  /  

Amikor a halálraítéltnek már nincs jogi reménysége, végső kétségbeesés gyanánt a köztársasági elnökhöz fordulhat kegyelemért. Ezt teszem most én is, gyakorló halálra ítéltként. Igaz, hogy egyelőre még szabadlábon járok és kelek, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy pusztulásra vagyok kárhoztatva. Nem azért mert előre kitervelt módon, kegyetlen örömmel meggyilkoltam valakit – az EU-s jogrend miatt ezt aránylag könnyen meg lehet úszni –, hanem mert olyan életformát kényszerít rám a haza és a hatalom, amely óhatatlanul is a legcsúfabb halálnemek valamelyikébe fog beletorkollni.

Levelem a következőképpen hangzik: „Szeretve Tisztelt Elnök Úr! Mint az Ön fennhatósága alá tartozó, potenciális halálraítélt azzal a tiszteletteljes kéréssel folyamodok a Hivatalához és személy szerint Önhöz, hogy imént vázolt státusomban alapvető változtatást eszközölni szíveskedjék. Olyan szerzet vagyok, aki megette már a kenyere javát és fokozatosan közeledik ahhoz az életkori besorolásához, amikor élősködőként kell csüngnie az állam potrohos testén.

Tudván tudom, hogy ez megbocsáthatatlan bűn, mert a tisztességes népek már azelőtt elpatkolnak, hogy belekeverednének ebbe a nyugdíjas kornak nevezett ócska rituáléba. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy az életvitelszerűen űzött nyugdíj-élvezés a legfertelmesebb és legmegvetendőbb bűnök lajstromának élén terpeszkedik. A jó gondolkodású, hazájukat és embertársaikat fele-fele arányban szerető honfitársaink inkább eldobják maguktól a kanalat, mint hogy belevesszenek ebbe az aljas fertőbe. Csak mi, selejtesek és akaratgyengék vagyunk kivételek, akik valamilyen velünk született otromba genetikai hiba miatt arra játszunk, hogy életkorunk egy bizonyos pontján nyugdíjba vonulván fonnyadt markunkat alamizsnáért nyújtsuk a nyugdíjbiztosítási alapok örökké üres kasszája felé.

Temetni próbálom magam, nem dicsérni. Erre az aljasságra nincs ép ésszel elfogadható magyarázat, és nem is szándékozom azt a sunyi érvet felhozni a magam mentegetésére, hogy évtizedeken keresztül havi rendszerességgel pengettem a kötelező nyugdíj-járulékot abba a mostanság felettébb üresen visszhangzó kasszába, mert ahhoz a temérdek gondhoz és eladósodáshoz képest, amivel dicső államunk jelenleg küszködik, ez ugyebár kófic.

De!

Tudnia kell Szeretve Tisztelt Elnök Úr, hogy én nem vagyok normális. Részint azért, mert naivan elhittem, hogy egyszer majd lesz szépecske nyugdíjacskám, amiből szerényen bár, de biztonságban éldegélek majd egy darabig azok után is, hogy mint munkára képtelen bélpoklost kivet magából a társadalom. Részint pedig, mert csatlakoztam a hozzám hasonló gondolkodásúak torz, elferdült, ámde ugyanilyen beállítottságú táborához.

Ebből a megközelítésből pedig már egyáltalán nem az én hibám, hogy megöregedtem, és most olyan helyzetben vagyok, amilyenben. Csak közbevetőleg jegyzem meg: szegény néhai apám ebben a korában, amiben most én vagyok, már vastagon nyugdíjas volt, akkora havi járandósággal, ami röhögve verte kenterbe az én akkori fizetésem. Jól tudom, hogy azóta rengeteget változott a világ, de ez akkor sem igazságos, és ez alatt nem az apám generációjával szembeni nagyvonalú bánásmódot értem, hanem azt ahogy velem és a hozzám hasonlóakkal eljárnak.

Természetesen akkor lennék a legboldogabb, ha a válaszlevelében azt írná: belátván kérvényem mély igazságtartalmát, azonnali hatállyal kegyelmet gyakorol fölöttem, és ahelyett, hogy lassú kivégzésem mellé közömbösen asszisztál, egy tollvonással lehetővé teszi számomra a biológiailag megélhető életkoron belüli méltányos nyugdíjat. Ha pedig ez mégsem lehetséges, mert a bűnöm az eget vagy még annál is nagyobb magasságokat ostromol, postafordultával egy ciántablettát mellékelni szíveskedjék, csakúgy, mint a hozzám hasonló korban lévő, nyugdíjra ácsingózó alakok mindegyikének, hogy azt bevéve egyszer s mindenkorra kivonjuk magunkat a büdzsé ernyője alól, a haza még nagyobb üdvére és dicsőségére.”