Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

Facér Jimmy

Szerző:    /  2007-10-05  /  

Ritkán fordul elő mifelénk, hogy egy film címét jobbra sikerül lefordítani, mint amilyen az eredeti volt. A Facér Jimmy kiváló példa erre: ezt a mozit Amerikában Lonesome Jim név alatt futtatják, ahol a lonesome magányost, esetleg társtalant jelent, vagyis eléggé szürke, érdektelen kategóriába taszajtja ezt az egyébként csupa jó kritikát kapott filmet. Sosem fogjuk megtudni, hányan váltottak volna jegyet Magyarföldön egy Magányos Jimre – ne adj’ isten Társtalan Jimre –, de tény: a Facér Jimmy elég jól vonzza a közönséget, ami egy művészfilm esetben átlag tizenöt-húsz nézőt jelent.

Hogy még kedvezőbb legyen a bolygók együttállása, a Facér Jimmy előzetese is több mint figyelemkeltő. Az egyik internetes portálon például azt olvashatjuk erről a filmről, hogy: „A világhírű színész-rendező, Steve Buscemi filmje együttérző iróniával, és sajátos humorral jeleníti meg az amerikai kisvárosok lelassult és unott világát, amelyben az emberek se betörni, se kitörni nem tudnak igazán.”

A hollywoodi blőd humorhoz idomított néző erről arra következtet: halálra fogja röhögni magát facér Jimmy kalandjain, és ügyet se vet a szóban forgó filmelőzetes egy másik bekezdésére, amelyben pedig már sokasodnak az intő jelek: „Jim (Casey Affleck), a fiatal önjelölt író egy elveszett lélek. Mély depressziója mindenhova elkíséri, még Indiana államba is, egy isten háta mögötti kisvárosba, ahol a családja lakik. New York-ban próbált szerencsét, de kutyasétáltatáson kívül többre nem vitte, így most egy fillér nélkül kénytelen hazatérni.

A kisvárosban mintha megállt volna az idő, semmi sem változott, mióta elment. Anyja (Mary Kay Place) túláradó, fojtogató imádata, bátyja életunt létformája, a lepukkant környék hamar eszébe juttatják, hogy pár éve mi elől menekült. Ám jelenléte felkavarja a kisvárosi élet állóvizét. Egy “jól sikerült” beszélgetés után a bátyja (Kevin Corringan) öngyilkosságot kísérel meg. A szülei műhelyében dolgozó nagybácsi (Mark Boone Junior) pedig belekeveri egy drogüzletbe, minek következtében bezárják a céget, és az anyját börtönbe zárják. Jim nyakába egyszerre több teher is szakad: helyettesítenie kell bátyját a helyi általános iskola kosárlabda edzésein. Lelket kellene vernie egy kétbalkezes kislánycsapatba, akik az eddigi 14 mérkőzéseiken egy pontot sem szereztek. Ki kellene hoznia az anyját a börtönből. Végül szembe kellene néznie saját hirtelen támadt érzelmeivel is, melyek egyéjszakás kaland után születtek.”

A kérdés ezek után már csak az, hogyan kerekíthető erre az alapra kacagtató történet? Ráadásul a sztori is lassan, vonszolódva alakul. Jó húsz percig tart, mire eldől, hogy szó sincs harsány röhögésről, sőt az a bizonyos együttérző irónia csak egy-kér félmosolyra elég. A hosszantartó, eseménytelen jelenetek a Sátántangó véget nem érő beállításait idézik, miközben javarészt tőmondatokban zajlik a cseppet sem épületes dialógus. A mélységes mély, tipikusan amerikai depresszió az egész filmre rátelepszik. Olyan ez, mint valami vákuumtechnológiával rávitt nejlonfólia, amely alatt sterilen tiszták, ugyanakkor deformáltak és félresikerültek maradnak a színek meg a formák. Nevezhetnénk ezt az életérzést egyszerűen csak nyavalygásnak is, de az csak vékony lazúrréteg lenne a felszínen, és eltakarná a lényeget.

A filmben mindenki tökéletes csődtömeg, ám mintha ezek a kicsiny katasztrófa szigetek külön univerzumokban is lennének. Hiába a nyomatékolás, a motívumok ismételgetése, ez az egész valahogy nem illeszkedik össze, nem kerül ok-okozati viszonyba egymással, sőt egészen egyszerű, hétköznapi viszonyba is csak alig. Jim és Anika (Liv Tyler) kapcsolata, amely sokfelé vihette volna el a filmet, újabb adalék a teszetoszasághoz. Mintha a rendező, Steve Buscemi is érezte volna, hogy ez a kínlódásos unalom még egy úgynevezett művészfilmhez sem elég, a címszereplővel kimondtatta a lényeget: Jim annyira fél a kudarcoktól, hogy inkább nem vállalkozik semmire.

Mi, akik az amerikai valóságot csak a tengerentúlról érkező filmekből tudjuk kideríteni, hajlamosak vagyunk el is hinni ezt. Nem vonjuk kétségbe, hogy az USA-ban létezik egy olyasfajta életforma, amelynek boldogságfoka egyenesen arányos a hűtőszekrény feltöltöttségével, de hogy ezt csak ennyire fantáziátlanul lehet vászonra vinni, az erősen kétséges. A Facér Jimmy legnagyobb hibája mégsem a szürkesége, hanem hogy szinte szájbarágósan próbálja ránk tukmálni ezt a szinte már kocsmai színvonalú társadalomkritikát. Hinnünk kell az ultradepressziós facér Jimmykben, a világ leghatalmasabb országát átható érdektelenségben, s a mindezt prezentáló tendenciózus hamisságban.

A világ már csak ilyen, mondja nekünk ez a film, de még ez az okosság sem létezhet happy end nélkül: az újabb kitörési kísérletre készülődő Jim végül ahelyett, hogy elmenne szerencsét próbálni New Orleansba, az utolsó pillanatban leszáll a buszról és visszatér Anikához. Gyaníthatóan azért volt szükség erre a kaptafára, hogy az agyonfrusztrált amerikai néző elkönyvelhesse magában: a boldogság potenciálisan benne rejlik minden egyéjszakás kalandban. Nekünk, Édentől keletre szorultaknak pedig marad a választás lehetősége: vagy elhisszük ezt a filozófiát, vagy megmaradunk az európai filmeknél.

Facér Jimmy (Lonesome Jim) színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 91 perc, 2005
Rendező: Steve Buscemi; forgatókönyvíró: James C. Strouse; zeneszerző: Evan Lurie; operatőr: Phil Parmet; jelmeztervező: Victoria Farrell; producer: Jake Abraham, Daniela Taplin Lundberg, Galt Niederhoffer, Celine Rattray, Gary Winick, Steve Buscemi; vágó: Plummy Tucker. Szereplők: Casey Affleck (Jim), Liv Tyler (Anika), Mary Kay Place (Sally), Seymour Cassel (Don), Kevin Corrigan (Tim), Jack Rovello (Ben), Rachel Strouse (Rachel), Sarah Strouse (Sarah), Jake La Botz (Phillip).

Vélemény, hozzászólás?