Koszovó, lőtt seb

2013.01.18.
Olvasták: 884

Nincs olyan család, amelyiknek ne lenne legalább egy takargatni való titka. A miénk apa halálával van kapcsolatban. Hetvenkilencben, amikor cementet vitt egy Macedóniában épülő nikkelbányába, lelőtték Koszovóban, valahol Urosevac környékén. Sohasem tudtuk meg, hogy miért.

Két év múlva anya hozzáment apa egyik kollégájához. Hároméves voltam, amikor ez történt, az öcsém meg kettő. Nem tudok rosszat mondani erről az emberről, nem vert és nem is szidott bennünket, mégis utáltuk, őszinte gyűlölettel. Büszkén és magabiztosan dirigálta életünket, és ezt képtelenek voltunk megbocsátani neki.

Öcsém kilencvenötben szerzett egy stukkert. Töltényt nem talált hozzá, ám így is büszkén villogtatta. A körülmények szerencsétlen összejátszása folytán ekkor történt, hogy mostohaapánk a kihűlt krumplis tészta miatt megpofozta anyánkat. Mintha csak erre várt volna, az öcskös kijelentette: lelövi azt a disznót. És ment, hogy töltényt szerezzen a stukkerbe.

Nem volt egyszerű dolga: a Jugoszláv Néphadsereg ekkor már túl volt Bosznián, és a szabadcsapatok előtt szélesre tárt fegyverraktárakat újból lelakatolták. Olyan korszak volt ez, amikor a töltény után puhatolózó embertől akár meg is kérdezhették: mit akar vele? De a Balkán mégiscsak Balkán: tizenöt márkáért végül meglett a lőszer. Ez az összeg akkoriban felért egy átlagfizetéssel. Ám anyáék közben kibékültek, s nekünk maradt egy méregdrága, kihasználatlan töltényünk.

Régen a vajdaságiakat Szlovéniába, Dalmáciába, Boszniába, esetleg Macedóniába vitték katonának, a szlovén, horvát, bosnyák és macedón fiúkat meg idehozták a végtelen búzamezőkre, kukoricaföldekre. De hol van már Szlovénia, Macedónia és Dalmácia! Engem az észak-szerbiai Sabácra hívtak be, mégpedig abban a két vihar közötti csöndben, ami a daytoni béke és a NATO-bombázások között eltelt. Az öcsém minden héten meglátogatott, és pénzt, élelmet, meleg holmit hozott, mikor mire volt szükségem. Egyszer, amikor különösen nyomott hangulatban talált, kezembe adta a tizenöt márkás pisztolygolyót. Aki sokat piszkoskodik veled, annak ereszd a fejébe!, utasított. Nem volt kedvem megmagyarázni neki, hogy nincs is fegyverem. Velem és két szandzsáki muszlim gyerekkel csak a vécét pucoltatták. De a töltény azért nálam maradt.

Tizenkét hónapot húztam le Sabácon, és közben megtudtam, hogy itt tartják Szerbia legnagyobb kirakodóvásárát. Kilencvenkilenc februárjában krónikus ízületi gyulladással bocsátottak haza. Koszovóban az UCK ekkor már szabályos gerillaháborút folytatott, ráadásul az albán propagandagépezet sokkal jobban működött, mint a szerb, ami nem csoda, hisz az utóbbinak minden hitelét elvették a horvátországi és a boszniai vérengzések.

Otthon rossz hírrel fogadtak: az öcsém egy héttel a leszerelésem előtt megkapta a behívóját. Malisevóra rukkolt, ami nagyjából félúton van Kosovska Mitrovica és Urosevac között. Benne volt a puskaporos hordóban, nyakig. Forgattam, nézegettem a töltényt, amit tőle kaptam, és közben hallgattam anyám siránkozását. Hol a mostohaapámat, hol meg engem kérlelt: leljük meg a módját, hogy hazahozassuk. Az öreg csak hümmögött, meg a vállát vonogatta, de én azt találtam mondani: jelentkezek önkéntesnek, és megkeresem. Anya könnyei rögtön fölszáradtak. Eridj, fiam, hozd haza a testvéredet!, suttogta, és valósággal kituszkolt az ajtón.

A sorozóirodában furcsán néztek rám, hogy magyar létemre Koszovóba akarok menni, de azért felírták a nevemet a listára. Egy belügyes alakulattal még aznap levittek Nisbe, ahol csatlakoztunk a Szerbia minden részéről egybesereglett önkéntesekhez. Nagy részük még a szlavóniai harcok idején átesett a tűzkeresztségen, néhányuk meg is sebesült. Azt pusmogták, a NATO hamarosan ránk fog támadni, ezért fészerekben, ólakban aludtunk, jó távol a harci járművektől. Féltettük a tyúkszaros életünket.

Koszovóban egyik völgykatlan a másikat éri, terjengősen furcsák a síkságok, a lusta ívű hegyeken gyatrák a bozótosok. Többnyire egyetlen kövesút vezet el közöttük, mellette akácfa villanypóznák vonulata. Előfordul, hogy drót sincs rajtuk. Máskor meg embermagasságú kőkerítések közé kerültünk, valóságos labirintusba, ahonnét csak tankkal lehetett kiszabadulni. Örökké szürke az ég, folyton szitál az eső, és a látóhatár mögött bizonytalan eredetű moraj hallik.

A század Lipljanban egy kiürített iskolában két hétig várta a bevetési parancsot. Közben megbarátkoztam Pesics Daliborral, aki rádiómechanikus volt, fegyvermániás és hétalvó. Saját állítása szerint volt egy karabélya, egy sörétes vadászfegyvere és egy kilenc milliméteres Berettája. Megmutattam neki a töltényt, amit az öcsémtől kaptam. Éppen csak rápillantott, és már mondta is: Zastava ZCZ-99-es lőszer, érdemes vigyázni vele, mert érzékeny a gyutacsa. Nem tudtam hova lenni az ámulattól. Aznap este tudtuk meg, hogy a NATO-gépek megindultak Jugoszlávia ellen.     Tisztjeink hosszas tanácskozás után kisütötték, hogy a járművek motorját állandóan járatni kell, mert bármelyik pillanatban megkaphatjuk az indulási parancsot. Az iskola udvarán egész éjjel doromboltak a T75-ösök és a gyalogsági szállító járművek. Néhány ezer méterrel feljebb pompás hőfényképeket készíthettek róluk az amerikaiak.

Négykor felébresztettek, hogy rajtam az őrködés sora. Dideregve mentem ki az udvarra, s elhatároztam, odaállok az egyik teherautó mellé, mert a motor biztosan melegít egy kicsit. Szinte ugyanebben a pillanatban furcsa mormogásfélét hallottam. Megfordultam, és az iskolaépület fölött két vörös és egy sárga pontot vettem észre. Látszólag mozdulatlanul függtek az égen, valahol a nyugati dombok fölött, de ösztönösen megéreztem: gyorsan közelednek.

Berohantam az iskolába, és ordítozni kezdtem, hogy itt vannak a bombázók, kifelé mindenki. Rugdostam, ütöttem, vertem a társaságot, és iparkodtak is, ahogy tudtak. Az udvar végében már régebben lövészárkokat ástunk, ide vetettük be magunkat, és kikukucskálva lestük a növekvő fénypontokat. Ekkor valaki fölkiáltott: Dalibor bent maradt! Nem tudtam, ki kiabált, de nem is érdekelt. Egy percem maradt, hogy kihúzzam a cimborámat.

Átrohantam az udvaron. Eltelt vagy tíz másodperc. Föl a lépcsőn, újabb öt. Végig a folyosón, megint öt. Berontok Daliborhoz, megragadom a vállát. Öt és megint öt. Odakint dübörgéssé erősödik a zúgás. Rángatom Dalibort, tolom magam előtt, tizenöt másodperc. Érzi, hogy baj van, nem ellenkezik, csak még ott van az álom és az ébrenlét határán. Nem tudja, hol a kijárat. Lökdösöm az ajtó felé, ám olyasféle gyengeség tör rám, mint amilyen a sírással jár együtt. Nem fogom megtalálni az öcsémet, mert meghalok, villan belém, és már nem is számolom a másodperceket, kilódítom Dalibort az udvarra, ledöcög a lépcsőn, megáll. Ráüvöltök, hogy fuss!, fuss!, de nem hallhat semmit, mert a robaj mindent betölt.

Már lemenőben volt a nap, amikor magamhoz tértem. Fejem, karom bekötözve, a combomban égető fájdalom. Kórházi ágyon feküdtem, és mint később kiderült, Pristinában. Állítólag másfél órán keresztül szedegették ki belőlem azokat a szálkákat, amelyek az iskolafolyosó feltépődött lambériájából belém fúródtak. A légnyomás szerencsémre bevágott az épület belsejébe, de a nadrágom így is meggyulladt, és a forróságtól szétrobbant zsebemben a Zastava ZCZ-99-es lőszer, amit az öcsémtől kaptam. Jól mondta Dalibor: érzékeny a gyutacsa az átkozottnak. Hogy őbelőle mi maradt meg, azt sohasem sikerült megtudnom. Belesüppedt abba a sejtelmes nemlétbe, amibe hetvenkilencben apám is beleveszett.

Ezután még hetekig kezeltek különféle klinikákon, és amikor hazaengedtek, katonakönyvem sebesülés rovatába azt írták: Koszovó, lőtt seb.

Ugyanúgy, mint apám halotti bizonyítványába.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: