Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042

2013.01.17.
Olvasták: 1.7K

A totalitárius rendszerekről olyan sok irodalmi mű készült, hogy ember legyen a talpán, aki képes köztük eligazodni, de van néhány alapmű, amely jószerével megkerülhetetlen. Szolzsenyicin legtöbb munkájára tökéletesen illik ez az állítás, csakúgy, mint Orwell híres 1984-ére, bár én Bulgakov Mester és Margaritáját is ide sorolnám, és annak bizonyítékaként, hogy nemcsak a kommunizmus nyomasztó árnyékában születtek ilyen alkotások, ide tenném még Aldous Huxley Pont és ellenpontját, Alejo Carpentier Rendszerek és módszerek című regényét és Heinrich Mann Az alattvalóját. A felsorolás tetszés szerint folytatható, ám egy a lényeg: ez a téma – időtől és földrajzi helytől függetlenül – a világ bármely pontján irodalmi lehetőség.   Tény viszont – nekem legalábbis erős a gyanúm –, hogy azok a szerzők, akik ezt a népnyúzás dolgot a saját bőrükön is megtapasztalták sokkal hitelesebben beszélnek róla azoknál, akik csak az olvasmányaikra, vagy embertársaik elbeszéléseire hagyatkoznak. Az sem lehet vita tárgya, hogy egészen másként veszi ki magát a nyugati demokráciában társadalomkritikát írni, mint egy közepesen súlyos rendőrállamban, ahol az ilyesmiért ugyebár nagyon megütheti a bokáját az ember. A sokáig műfaji etalonnak számító 1984 ebből a nézőpontból szemlélve sokkal inkább tűnik egy érdekes laboratóriumi kísérletnek, mint életszerű rendszerkritikának, bár ez semmit sem von le az értékeiből.

Azt sem lehet elvitatni, hogy a népnyúzó rendszerekről írt regények ma már nem annyira felkapottak, mint húsz, harminc évvel ezelőtt voltak. Nem azért, mert a világ azóta jó értelemben véve megváltozott – ha úgy vesszük, minden politikai rendszer népnyúzó –, hanem mert a népnyúzást, azon belül pedig az elnyomást és a jogfosztottságot ma már sokkal rafináltabb módon pakolják rá a hátunkra. A legabszurdabb és legbrutálisabb totalitárius birodalmak pedig a tetejébe még meg is szűntek, úgyhogy a róluk írt könyvek jóformán csak azokat az idősebb évjáratokat célozgatják, akik boldogult ifjú korukban ezeknek a gumibottal támogatott hatalmi rendszereknek voltak a kiszolgáltatottjai.

Vlagyimir Vojnovics e tekintetben régi motoros. Nálunk főként az Ivan Csonkin közlegény megfilmesített kalandjaiból vált ismertté, de hogy magyar viszonylatban sikeríró lenne az túlzás. Annyit tudunk róla, amennyi mérsékelt intenzitású félműveltség mellett még megengedett, vagyis hogy megszenvedte a szovjet rendszert, hogy emigrációba kényszerült és hogy műveiben a groteszk, helyenként ironikusan érdes humor a mérvadó. Azt nem hiszem, hogy a hazai olvasók csekély létszámú tábora Vojnovics-klubokba tömörülve skandálják a nevét, de egy-egy műve azért eljut hozzánk. Moszkva 2042 című munkáját, amelyről lentebb majd szó lesz, a számomra tökéletesen ismeretlen GABO Kiadó könyvesítette meg, ami azt jelzi, hogy a magyar könyvkiadószakma nem számolt vele komolyabban. Ellenkező esetben a napnál is biztosabb, hogy valamelyik magyarországi kiadócápa rávetette volna magát.

A Moszkva 2042 ebből a közelítésből olyan, akár a jó aszúbor: csak azoknak javallott, akik keveset, de különlegességeket fogyasztanak. Ehhez a regényhez nem csak a kommunizmus iránt érzett negatív szimpátia szükséges, hanem a sci-fi, ezen belül pedig a humoros, szinte már paródiának minősülő sci-fi szeretete is, ami egyből többismeretlenssé teszi a mű befogadhatósági indexét. Külön kuriózum, hogy Vojnovics ezt a könyvét a mához képest irtózatosan távoli 1982-ben írta, talán azután, hogy a nyugati emigráció korlátlan szabadságában elolvasta Orwell akkoriban felkapott 1984-ét. Akár arra is gondolhatott, hogy a sok komolyság és feketeség után majd ő megmutatja, miként lehet és kell erről a témáról a megélt élmény hitelességével, ámde kacagtatóan beszélni.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: